Békésről

A régészeti kutatások szerint a település mai területe lakott volt már az i. e. 5-4. évezredben (Körös-kultúra). Időszámításunk kezdetéig állattenyésztő és földművelő népcsoportok váltakozva lakták (illírek, kelták), majd az i. sz. első évezredben állattenyésztő lovas nomádok követték egymást (szkíták, gepidák, avarok, jazigok, vandálok, gótok, hunok). A honfoglalás óta bizonyítottan háromszor pusztult el, 1711 óta folyamatosan lakott.

Békés város nevének eredete a honfoglalás korába nyúlik vissza, ekkor a területet szétszórt avar és bolgár telepesek népesítették be, akik felett a balkáni Bolgár Birodalom ispánjai gyakoroltak fennhatóságot. A magyarok Árpád vezetése alatt győzték le őket, majd Ond törzsének Barsa és Csolt (vagy Vatha) nemzetsége szállta meg a vidéket. Az Árpád-házi királyok idején Békés az egyházi és világi igazgatás, s egyúttal a gazdasági, kulturális élet területi központja volt. Több kisebb település állt mai területén, amelyek többsége nem volt hosszú életű, néhány azonban önálló településként vagy településrészként fennmaradt: Bélmegyer, Csatár, Dánfok, Hidas, Kiskamut, Nagykamut és Murony. Határrészként, puszták nevei megőrizték az egykori falvakat: Csapegyház, Csapcsalja, Csarna, Détér, Gyúr, Mezőszentmiklós és Verebes.

A település mint megyeszékhely szépen fejlődött, virágzott. Okleveles említése 1220-ban fordul elő, ahol „Bekues” néven írnak róla. Az 1241-es tatárjárás súlyos válságot okozott, a lakosság elmenekült, Békés elnéptelenedett. A tatár pusztítást követően lakói 1295-ben tértek vissza, hanyatlása is ekkor kezdődött, mivel várát nem állították helyre, de még mint megyei székhelyet említik. Luxemburgi Zsigmond király 1403-ban Maróti János macsói bánnak adományozta, 1404-ben vásárjogot kapott, következő évben pedig már városnak említik. A gyulai várat is Maróthy János építtette 1403-1405 között, amely egyúttal az uradalom központja lett; Békés ezzel elvesztette addigi centrális szerepét, a gyulaiuradalom fennhatósága alá került.

1566-ban Gyula elfoglalása után Békést is megszállták a törökök, az itt tartózkodó őrség folyamatosan pusztította a környéket, de a település fennmaradt, török földesura maga a szultán volt. A törökök „palánk”-nak nevezett erősséget építettek. Az 1590-1591-i zsoldlajstromból kiderül, hogy az itt állomásozó török katonaság 238 főnyi volt. A 15 éves háború (1591-1606) megrendítette a török uralmat, így Gyula parancsnoka, Cserkesz Omer, hogy minden erejét Gyula védelmére koncentrálhassa, 1595 októberében felégettette a békési palánkot, melynek során szinte elnéptelenedett a település. A török uralom alatti pusztítás visszavetette a magyar városiasodást, a települések lakosságát csaknem teljesen elpusztította, azzal együtt a településeket is.

A megmaradt népesség jóformán nomád életet élt. A 17. század második felében elkezdődött a török kiűzése az országból, Békés számára újra nehéz idők következtek, hiszen hol a török, hol a Gyulát több éven át fenyegető császári hadak rabolták ki.

1698-ban Lindner kamarai tiszttartó helyszíni szemléje 10 lakóról számol be. Rákóczi 1703. november 28-án a lakosságot a könnyebb védhetőség érdekében Karcagra költözteti, egészen 1707-ig, majd innen Sarkadra telepíti őket. Otthonaikba csak 1711-ben a szatmári békét követően költözhettek vissza, innentől számítjuk a mai város alapítását.

A gyors fejlődésnek indult településnek a belső vándorlás nem volt elegendő ahhoz, hogy lakosságának létszáma jelentősen növekedjen, 1715-ben még csak 535 fő volt. A vármegyét szolgálataiért az udvartól megkapó Harruckern János György 1720-ban, hogy birtokait jövedelmezővé tehesse, s ehhez a termelőmunkát beindíthassa, telepítésbe fogott. Az első telepesek az Alföld északi megyéiből (Nyírség és Bihar) jöttek, és a sok szabad földnek, valamint a nagy természetes népszaporulatnak köszönhetően a falu lakossága növekedésnek indult. A népességnövekedésnek több összetevője volt, a növekedést elsősorban a természetes szaporulat adta, kisebb részben a helyi lakosság visszatelepedése és más nemzetiségűek betelepítése, bevándorlása. A szomszédos településeken nagy számban telepedtek le szlovákok (Békéscsaba), németek (Mezőberény, Gyula), Békésre ez nem volt jellemző. A magyar lakosság mellett csak kis számban, leginkább házasodás révén kerültek ide más nemzetiségűek. Ez azonban csak mennyiségi gyarapodást hozott, nem eredményezett strukturális változást. A lakosság eleinte elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott, ami azzal magyarázható, hogy a terület újra művelés alá vétele, a növénytermesztés, jóval több befektetést követelt volna meg.

A XVIII-XIX. század gazdálkodására jellemző a rétgazdálkodás, az extenzív állattartás és a halászat. Harruckern Ferenc 1775-ben bekövetkezett halálát követően örökösödés révén Békés és környéke 1798-ban a Wenckheim grófok kezébe került.

Leírás a településről a 18. század végén:

BÉKÉS: "Mező Város Békés Vármegyében, földes Ura Báró Haruchker Uraság, lakosai katolikusok, és reformátusok, Békés Városának régiségét bizonyíttya, az egész Vármegyének töle költsönözött nevezete; sík helyen tavak közt, és a’ körös vizeknek öszvefojásainál épűlt, széjjel terjedett közönséges épűleteivel. Némellyek a’ békáknak sokaságától gondolyák első elneveztetését, mellyek elég bőven tenyésződnek körűl lévő vizeiben; vagy talán a’ békés helyről neveztetett Békésnek, akár mint lett legyen neveztetése; de leg népesebb, ’s leg nagyobb Mező Város Békés Vármegyében, és a’ föld mivelési munkához nem kevéssé alkalmatos, ’s még jobb lehetne, ha lakosai nagyobb szorgalommal iparkodnának; mert sokan vagynak e’ helyen, mint Magyar Országon más sok helységekben is ollyanok, a’ kik tsak a’ földnek jóságához bizakodnak, ’s ha enni valójok van, a’ jövő esztendőröl, és a’ szűk időröl nem igen gondoskodnak. Veteményei kiváltképen jók, kivévén az ollyan helyeit, mellyeket a’ víz elszokott néha önteni; a’ barom tartásra is igen kövér főldgye van, kivált Körös vize körűl, lakosai többnyire magyarok, és jó szántó vetők ha akarják; nem külömben sok marhát tartók. Hajdan a’ Királyoknak is szállást adott, a’ mint ezt a’ Királyokról, ’s más nagy emberektöl írtt hajdani levelek bizonyíttyák. Legelője, ha a’ víz nem bántya, minden marhainak elég, réttyei jók, malma, nádassa elég, szőlös kertyei is vannak. Némellyek a’ Körös vizén lápokkal is járnak, első Osztálybéli."
(Vályi András: Magyar országnak leírása 1. kötet, 1796–1799)

Népességének növekedése folyamatos, egészen az 1780-as évekig, amikor rövid, 10 éves stagnálás következett be. Ez annak tudható be, hogy a hirtelen növekedés meghaladta a település népesség-eltartó képességét, melynek hatására a településen feszültségek keletkeztek, a korszak demográfiai folyamataival ellentétben Békés már ekkor népesség kibocsátó, például 1786-ban főképp Békésről kivándoroltakkal telepítik be a bánsági Magyarittabét (Novi Itebej). Az 1848-as forradalmat követően a település rendezett tanácsú város lett.

1858-ban megépült a Szolnok-Békéscsaba-Lőkösháza-vasútvonal, amely a várost nem érintette, így az országban jellemző ipari fejlődés elkerülte, forgalmi árnyékba került. Ez odáig vezetett, hogy 1872-ben Békés elvesztette városi rangját, nagyközséggé vált. Lakossága elsősorban mezőgazdaságból élt, kiterjedt tanyavilág épült a település határában.

A következő évtizedek visszalépést hoztak a község életében, amin az sem segített, hogy 1883-ban elkészült a Murony-Békés-vasútvonal, majd 1902-ben a Alföldi Kisvasút is. A megye másik három települése (Gyula, Békéscsaba, Orosháza) mellett mind gazdasági jelentőségben, mind pedig népességszámában lemaradt. A foglalkozási viszonyokban az agrárjelleg dominált.

A XX. század elején megindult a polgárosodás, bizonyítéka, hogy több új, meghatározó épületekkel gyarapodott a település, 1903-ban megépült a gimnázium, 1904-ben a mai városháza. Ennek a viszonylagos fejlődésnek az első világháború vetett véget. A tanácshatalom Békést városi rangra emelte, amit azonban a Tanácsköztársaság leverése után elveszített. A világháború vége felé a román megszállás nehézségeit kellett elviselnie. 1939-ben az ország legnagyobb községe volt.

A második világháború után négy új község alakult Békés határában: Bélmegyer (1946), Murony (1950), Kamut (1950) és Tarhos (1954). Ekkor a nagyközség lakossága 21 ezer fő alá csökkent. 1969-ben a nagyközségi címet, majd 1973. április 15-én a városi címet is visszakapta. A városi jogállás megszerzését követően iparosítási kísérletek történtek, hogy a település minél több lakosnak megélhetést tudjon nyújtani, de ezek a kezdeményezések a rendszerváltás idején többnyire életképtelennek bizonyultak. Az 1980-ban bekövetkezett jobb oldali Kettős-Körös gátszakadása után a keleti határában kiépült tanyavilága, valamint Rosszerdő néven ismert külterületi része - jellemzően vályog építésű házainak köszönhetően - teljesen megsemmisült.

Az elmúlt évtizedben valódi városi arculatot nyert, de alapvetően megőrizte kisvárosi hangulatát, amelyet a valódi iparosodás elmaradásának köszönhet.